“Ami előttünk és mögöttünk áll,
semmiség ahhoz képest,
ami bennünk rejlik.
Ha feltárjuk belső világunkat,
csodálatos dolgok történhetnek.”
/Henry David Thoreau/
Nyár közepén az egyik kedvenc netes oldalamat olvasgatva találtam rá egy cikkre Uliczki Dóra kertjéről, és rögtön olyan izgatott lettem, hogy ismeretlenül is- véve a bátorságot-írtam Dórának, hogy szeretném meglátogatni. Nagyon kedvesen válaszolt; én pedig számoltam a napokat…
Bár rengeteg fotót, újságcikket láttam a kertről, mégis a valóság győzött; hangulatot, atmoszférát fotókon teljességgel visszaadni lehetetlen. Lenyűgözött a titkos kert. Ugyanúgy, ahogy annak idején a Burnett-regény és a belőle készült film, innen ered ugyanis az elnevezés.
Miből áll a csoda? A személyiség és a tér egységéből. Abból az őszinte szépség iránti elkötelezettségből, ami belülről fakad, és csak keveseknek sajátja. Dóra nem követ trendeket, intuícióból dolgozik, tervez, lakberendezőként és kerttervezőként egyaránt. Kisgyermekkorától rendezkedik, alakít a környezetén; ahol eddig lakott, mindenhol otthont teremtett. Nincs szüksége drága és rafinált alapanyagokra, eszközökre; bármiből képes szépséget kicsalni: a korhadt, szétszáradt pinceajtóból kerti dísz, a metszéskor keletkező indákból, ágakból növényfuttató és koszorú, az erdőben összegyűjtött tarka bogyókból őszi dekoráció készül. Az élet őt is letérítette az útjáról, ám időben felismerte, hogy „haldoklik” azt a munkát végezve, ami nem a sajátja. Elkezdett tanulni egy lakberendező iskolában, és megtalálta Velencén a telket kis házzal, ahol szabadságot kapott az alkotáshoz. Ismeri önmagát, és érzi, mi az, ami számára harmonikus, energiát ad. Nem erőltet a térre külső sablonokat, bevett elképzeléseket. A háza és a kertje is folytatása a személyiségének, nem ráaggatott díszlet. Szerinte a természet alázatra tanít: nem tudjuk sürgetni, ki kell várnunk, amíg egy fa megnő, és árnyékot ad, amíg egy bokor elkezd virágozni. Dóra ezzel a filozófiával telepített évelő ágyásokat, melyek a kertművelés magasabb szintjét feltételezik. Tiszteli a növényeket, és igyekszik megtalálni a számukra legmegfelelőbb helyet. Tapasztalta, hogy ahogyan minden embernek megvan a maga habitusa, úgy a kertnek, a helynek is a maga szelleme, sőt az élő természet minden egyes kis eleme egyéni módon működik. Ugyanaz a növény néha szeszélyesen nem érzi jól magát ugyanazon a helyen, ahol tavaly még virult; és az időjárás viszontagságai sokszor két egymás mellé ültetett egyed közül csak az egyiket viselik meg. A kertet olyan közegnek tartja, ami megtisztít, megnyugtat, visszavezet a lelkünkhöz.
Ez a szemlélet nagyon üdítő egy olyan világban, ahol az instant kertek /göngyöljük ki a gyepszőnyeget a kötelező thujasor mellett típusú/, illetve a steril lakóparki környezet divatja hódít. Ahol sokan úgy gondolkodnak, mintha nem az otthonukat rendeznék be, hanem egy bemutatótermet, amely a vágyott egzisztenciális javakat állítja ki, és amelynek megteremtésében a társadalmi elvárásoknak nagyobb szerep jut, mint a barátságos, meleg kuckó hangulatnak. A növényeknek és az embereknek is szükségük van időre, amikor gyökeret tudnak ereszteni; enélkül képtelenek lelki értelemben fejlődni, felnőni.
Dóra kertje és közvetlen környezete ő maga. Átsüt a személyisége a kis kanyargó kerti utakon, a saját kézzel font koszorúkon, az egyedien felújított régi bútorokon, a gyönyörűen megtervezett virágkiültetéseken. Teljesen egyedi ez a kert, mégis van benne valami ősi; a nyári konyhában üldögélve könnyen elhisszük, hogy egykor a Paradicsomban élhettünk egységben önmagunkkal.
És mik a Titkos kert „mellékhatásai”?
Nekem visszaadta a lelkesedésemet az alkotáshoz, száz és száz terv megfogalmazódott a fejemben. Alig vártam, hogy hazaérve ültessek, ragasztópisztolyt fogjak a kezembe, tavaszi átalakításokat tervezzek. Másrészt pedig hitet ad ahhoz, hogy a mi civilizációnkban is megalkothatjuk az életünket, mint egy tökéletes műalkotást, és ezt nem külső elvárások mentén, hanem a lélek hangjára hallgatva.
Velence, 2017 szeptembere
