Vannak emberek, akik gyermekkoruktól fogva ösztönösen vonzódnak a régi tárgyakhoz, házakhoz, korokhoz. Vannak, akiknek ez az érzés csak érett felnőttként realizálódik. És van, aki mindig az újat, a makulátlant, a tisztát keresi.
Manapság trendi nem ragaszkodni dolgokhoz, nem gyökeret ereszteni egy házban, hanem eleve úgy választani, hogy azt majd később jól el lehessen adni. Csak a hibátlanul szép és csillogó, csak a tökéletesen működő kell.
Petrik Adriennél láttam először leírva az Asszony háza című könyvében, hogy “szeressük a kopottat”! Arra gondoltam: milyen merész! Pedig csak életszerű. Hogyan adjuk el azt az autót, aminek nevet is adtunk, azért, mert hirtelen megláttunk egy jobbat? Hogyan éljünk a házunkban, amikor mindent úgy rendezünk el, hogy egy következő tulajdonosnak tetsszen?
Aki kizárólag üzleti szempontokat követ, nem megy bolhapiacra, régiségvásárra….és lomizni sem. Nem érzi át a kincsvadászat izgalmát, azt, mennyire élvezetes papírdobozok mélyén, kacatok között turkálni és végül rátalálni. Romos épületek, padlások félhomályában egyszerre megpillantani. A sok ízléstelen, törött, repedezett közül észrevenni a száz évest, a szecessziósat vagy azt, amilyen a nagyinak is volt. Sok emléket hordoznak ezek a zsákmányok, talán sok negatív energiát: fájdalmat, félelmet, haragot. Vagy akár örömet, gondoskodást és lelkesedést. De legalább van múltjuk. Kitalálhatjuk, milyen volt az a nő, aki teát ivott az ibolyás csészéből, és mire gondolt, mikor a férjét várta haza a háborúból. Melyik polcon, melyik kis sarokban állt a cukortartó a tálalószekrényben, amikor megszületett a régen várt kisfiú a családban. Néha még egy kis megkövesedett porcukor is van az alján, mintha most rakták volna le a teáskanalat mellé, a horgolt terítőre…
Szerencsére famíliám nőtagjai (szinte) mindenre kaphatóak; így kerültünk Ozorára, ahol nagy-nagy felfedezéseket tettünk. Szürreális volt, ám rettentően szórakoztató! Egy utcányi bolhapiac külön-külön udvarokban, házaknál. Autógumik és festmények; fűnyírók és porcelánok…minden, ami eladható. Az első alku után már felvillanyozódtunk (holott nem is tudunk alkudozni). És ahogyan a déli tengerek kalózai; gazdag zsákmánnyal tértünk haza. 🙂
